Best of Budapest & Hungary

Éjjel betolják majd az Alagútba – hangzott a rosszízű tréfa a XIX. század végén. A Lánchíd, a főváros első állandó dunai hídja a patriotizmus, a fejlődés és az összetartozás szimbóluma.

A Lánchíd a főváros első állandó Duna-hídja. Előtte csak pontonok, révek, kompok, tehát ideiglenes átkelőhelyek tették lehetővé az átjárást Pest és Buda között, melyek akkor még különálló városok voltak. Az ipari forradalom és a főváros gyors fejlődése azonban nélkülözhetetlenné tette egy állandó híd építését.

A számos hídépítés mellett szóló érv ellenére a magyarokat nehéz volt meggyőzni arról, hogy a Lánchíd fontos szerepet tölthet be. Ráadásul a  magyar mérnököknek kevés tapasztalatuk volt az ekkora szerkezetekkel, és áradástól vagy a híd összeomlásától tartottak. Szerencsére gróf Széchenyi István, akit számos utazása során lenyűgöztek az angol ipar vívmányai, sikeresen kiállt az építkezés mellett. Úgy szól a fáma, hogy először akkor született meg fejében az állandó híd szükségességének gondolata,  amikor 1920-ban egy teljes hétig kellett várakoznia, hogy átjusson a folyó egyik partjáról a másikra, édesapja temetésére.

Széchenyi nem csupán megszerezte a legjobb mérnököket a híd ügyének, de sikerült a tervekhez megfelelő propagandát is megtalálnia, sőt birtokainak egész éves jövedelmét is az építkezéshez ajánlotta, hogy gyorsabban megindulhassanak a munkálatok. A híd terveit végül az angol William Tierney Clark készítette el, míg a munkálatokat névrokona, a Skóciából érkezett Adam Clark, Clark Ádám vezette. Adam Clark munkája és Széchenyi javaslata volt a Várhegy keresztülfúrása is a Lánchíd budai hídfőjénél. Ez az alagút, melyet 1857-ben adtak át, és amelyet a korabeli pletykák szerint azért építettek, hogyha esik az eső, oda nyugodtan be lehessen tolni a Lánchidat.

A Lánchíd hosszú története igencsak színes. Amikor a szabadságharc idején az osztrák csapatok megostromolták a fővárost, Clark Ádám a lánckamrák elárasztásával és a szivattyúk szétszerelésével mentette meg a hidat a felrobbantástól. Alig néhány hónappal később 4 mázsa lőport gyújtottak meg a hídon, de a károk szerencsére javíthatók voltak. Alig telt el néhány hét, a visszavonuló magyar csapatok vezetője, Dembinszky tábornok akarta felgyújtani a hidat, végül azonban Clark lebeszélte a tervéről. 1914-ben egy, a Margitszigetről elszabadult úszó csónakház ütközött a hídnak leszakítva egy darabot a láncszerkezetből. A hetven szemből sok a Dunába esett, mindössze 15 darabot sikerült kiemelni közülük. Az utolsó, legnagyobb csapást a II. világháborúban szenvedte el a híd, amikor 1945-ben a német csapatok felrobbantották. Csak 1948-ra sikerült helyreállítani.

A Lánchíd talán legismertebb látnivalói a hídfőket őrző kőroroszlánok. Elkészültükkor sokáig tartotta magát a pletyka, hogy a szobrász öngyilkosságot követett el szégyenében, mikor egy kisinas felhívta figyelmét arra, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelvük. A valóságban természetesen van nyelve a kőmacskáknak, ez csupán az utca szintjéről nem látható. Sokáig megmaradt azonban a mondás: „Úgy legyen nyelve a feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak, és akkor jaj neked”!

A XIX. század a magyar történelem egyik legeseménydúsabb időszaka: a századelőn hazánk még a Habsburg Birodalom része, a végén Budapest csaknem egyenrangú központ Béccsel az Osztrák–Magyar Monarchiában. Szintén ez a századot emlegetik reformkorként is, amely olyan eseményeket hozott, melyek máig a hazáért való cselekvés szimbólumai.