2014. július 01.
A Trattoria Pomo d’Oro weboldalán barangolok, pontos címeket keresve Gianni Annoni étterméhez, kézműves cukrászdájához, nemsoká nyitó borbárjához, gasztro-boltjához. A legtöbb étterem honlapján a Kapcsolat fül alatt utcanév, házszám, esetleg egy Google térkép található. Giannihoz viszont kézzel rajzolt térkép mutatja az irányt, e sorokkal kísérve: „Egy kiadós belvárosi séta után, ki ne szeretne beülni egy igazi olasz családi étterembe vacsorázni, vagy csak egy kellemes pohár borra, a szerelmével? A Nyugati pályaudvar felé sétálva a Bajcsy - Zsilinszky úton elhagyjuk a Budapest gyöngyszemének tartott Bazilikát, majd az Arany János utcán sétálunk a Duna-part felé…” Ez az olasz tempó. Érzelmekkel játszik, megfog, és nem ereszt. Az Arany János utcának ez a 150 méteres szakasza erre hivatott: csábít, és visszacsábít, olasz hangokkal, illatokkal, látvánnyal, minden érzékszervünkkel manipulálva. Rozmaringgal, levendulával, árnyas terasszal, dizájnbútorokkal, jókedvtől hangos utcaképpel. A Via Italiana egy csöpp Olaszország a belvárosban, melynek mottója „Momenti di Vita – Az élet pillanatai.”
A kapcsolat szónak Gianninál érezhetően mély, összetett jelentése van. „Az étel, az együtt evés segít a kapcsolatteremtésben, és mi, olaszok ehhez értünk csak igazán: szeretünk kommunikálni, hangosan, és szeretünk enni, jóízűen. Azon dolgozom már 12 éve, hogy ezt az életformát megkedveltessem a magyarokkal. Sőt, azt szeretném, ha Budapest felvenné ezt a ritmust. Kezd sikerülni. Kialakult rá az igény, és mi azon vagyunk, hogy ezt profin kiszolgáljuk.”
Gianni szerint az mégsem járja, hogy miközben minden valamire való főváros élő szövetében fellelhető egy Kis Itália, Budapesten nem alakult ki ilyen közeg. „Az elmúlt pár évben ezen igyekeztünk változtatni, sok munkával, felváltva türelmesen és türelmetlenül, bosszankodva és vidáman, és hála a Jóistennek, az V. kerületi önkormányzatnak, olaszoknak és magyaroknak egyaránt, úgy nézem, lassan célba érünk. 60%-ban már elértük, amit szerettünk volna. Itt az étterem, mellette a friss péksüteményektől, fantasztikus sonkáktól illatozó olasz bolt, a sarkon a fagyizó, küszöbön a szemközti borbár megnyitója, van már egy olasz ruhaüzlet, lesz napszemüveg-bolt is. Néha lelki szemeim előtt megjelenik egy Arany János utca, amely teljes hosszában az olasz életérzést közvetíti, és a végében, a Dunán gondolások szerenádoznak,” nevet jóízűen Gianni.
A következő lépés Gianni és társai portfóliójában egy, a Pomo d’Oro szomszédságában nemsoká megnyíló Olasz élmény- és tankonyha bevezetése a piacra és a köztudatba. „Ez 76 négyzetméteren valósul meg, profi gépekkel felszerelve. Egy irgalmatlan nagy, körbeülhető pult lesz középen. Ne lakásétteremre gondolj, inkább egy közvetlen, „utcai szintű,” bérelhető konyhára. Ha otthon nem tudsz leültetni 24 embert, vagy nincsenek ilyen konyhai eszközeid, akkor jössz, és itt adsz vacsorát.” Miközben beszélgetünk, Gianni telefonja szakadatlan csörög, székekről, nyitópartiról egyeztet, hol olaszul, hol magyarul, majdnem minden vendéget üdvözöl, közben sóskaramellás fagyit nyom a kezembe, jóleső pillantással nyugtázza, ahogy épp betolják az új konyhai füstölőt az étterembe, aztán karon ragad, átvisz a borbárba, ahol büszkén bök rá a mennyezeti világítóberendezésre (Mondjuk, hogy csillár. Pucér villanykörték, kék kábelek és csipeszek egyvelege.): „Nézd, ezt én terveztem!” „Brava,” gondolom. „Gianni, soha ne hagyd abba az ötletelést! Fognak azok a gondolák ringani a Duna vizén!”
