Best of Budapest & Hungary
Measure of Quality
Őszintén imádom ezt a várost - interjú Győrfi Pállal
2014. október 01.
Várhatóan jövőre is több mint egy millióan tárcsázzák majd a 104-et, és kérnek mentőt. Nem mindegyik bizonyul majd sürgős esetnek. A valóban sürgős esetek közül sem lesz mind élet-halál kérdése. Lesz viszont sok olyan, ami igen. Győrfi Pált, az Országos Mentőszolgálat szóvivőjét, kommunikációs és PR igazgatóját faggatom a mentők életéről, és arról, ő miért szereti annyira Budapestet.
„Mentő ötletünk támadt?” – viccelődött egy kolléga, amikor említettem, hogy téged kérlek fel címlap-fotózásra, interjúra. Gondoltam, keresek nyomban én is mentős viccet, de nem nagy ám a választék. A mentőket védőbástya veszi körül, nem viccelődünk rajtuk, hiszen lehet, hogy egyszer épp a mi életünket menti majd meg egyikőtök. Fogalmazhatok így, ugye, hiszen te magad is mentőtiszt vagy?
Igen. Egyébként tudtad, hogy ez a mentőtiszti szakma tulajdonképp hungaricum? Amikor 1887-ben Kresz Géza megalapította a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet, már akkor eltért a hagyományos európai gyakorlattól: Magyarországon ugyanis nem, vagyis nem feltétlen a beteget szállították orvoshoz a mentők, hanem az orvost vitték a beteghez. Ez a valaki pedig lehet a mentőtiszt, akit az erre szakosodott mentőtiszti főiskolán képeznek. Ilyen képzés nincs külföldön. Jómagam is ott végeztem először, és, ahogy mi mondjuk, „kocsiztam” is, több mint húsz évig. És valóban, aki mentőnek áll, az nehéz terhet vesz a vállára. Néha szó szerint. A mentők állandóan úton vannak. Naponta országosan kb. 2000 esethez riasztanak minket, ebből 550 esik Budapestre. Ha összeadjuk az egy év alatt megtett kilométereket, 37 milliós számot kapunk. Ez olyan, mintha a mentőkocsijaink 925-ször megkerülték volna a Földet az Egyenlítő vonalán.
Ha már itt tartunk: a sárga mentőautók…
Azok színe az európai szabvány alapján lett "lemon-green". MB Sprinter 316 CDI és Volkswagen Crafter - ezek a legújabbak.
Legyen akkor sárgás-zöld a színük. De mennyire tudnak jól közlekedni Budapesten? A fővárosiak kitérnek a szirénázó autó útjából? Milyenek az úthálózataink?
Nemrég voltam Velencében. Ott gondolával oldják meg – mert menteni ott is, a szűk, pici utcákból kanálisokra nyíló házakban is kell. Azt mondom, úgy általában lehetnének körültekintőbbek az autósok a magyar utakon. Előfordul, hogy hiába jövünk villogva-vijjogva, nem térnek ki előlünk. Pedig számít minden perc. Amit az OMSZ most célul tűzött ki magának, az a 15 percen belüli érkezés. A másik dolog, hogy megérkezünk a címhez időben, de nincs házszám a kapukon, nincs jelölés a lépcsőházon, nincs kiírva semmi az ajtókra, itt is értékes perceket veszíthetünk. Az útburkolat hiányosságai vagy sajátosságai okoznak még nagy problémát. Próbálj például egy csonttörött beteggel végigszáguldani a villamossínek által megtört macskakövön! Illetve meg ne próbáld!
Te mostanában ide nem száguldva érkezel, hanem némi nyugalmat keresve, haza a családodhoz.
Igen, én nagyon megszerettem ezt a környéket, Óbuda hegyvidéki részét. Ahol lakunk, az már majdhogynem vadregényes. Van, hogy egy süni jön elő, a gyerekek csigát gyűjtenek… Ami, a korábbi, nagyon belvárosi lakásokban nem lett volna kivitelezhető.
Itt születtél, Budapesten, ugye?
Igen, a Tétényiben. Aztán jött a Szent István körúti családi fészek. Tisztán látom magam előtt a dédnagymamámat, ahogy a most Európa névre hallgató cukrászda teraszán ül, szódavizet és kockacukrot rendel. Ott játszottam körülötte, és már akkor tudtam, hogy mentő leszek. 6 évesen rendre elmászkáltam a Szobi utcai mentőkórházhoz, bámulni a rohamkocsikat, ahogy indulnak az állomáshelyről.
Milyen volt kamasznak lenni Budapesten?
Nem voltam nagy balhés srác, ne várj őrült sztorikat. Bár, most hogy belegondolok, legalábbis furcsának nevezed majd azt, amit a Kossuth téri metróállomás márványfalánál, sport gyanánt műveltem. Kellett hozzá csapágygolyó, meg egy hasonlóan elszánt barátom, akivel együtt vetődtünk a visszapattanó golyóra, leginkább hang után. Aztán a Jégbüfé pincéjébe szerettünk még belógni. Ne kérdezd, miért.
De miért?
Inkább azt mondom, amivel biztosan elkápráztatlak: Volt egy zenekarunk, a Madártej, és felléptünk például a Budai Ifjúsági Parkban, azon a helyen, ami ma Várbazárként támad fel hamvaiból. És, ha már itt tartunk, engem lenyűgöz, hogy milyen tempóban halad a város rehabilitációja egyes kerületekben. Emlékszem, régen milyen volt pl. a Mester utca, vagy a Kolosy tér környéke és ma milyen… Ég és föld. Hozzáteszem, néha zavar a diszharmónia. Néhol úgy látszik, mintha nem lenne szempont a környezethez illeszkedés. De tudom, hogy sokan épp ezt imádják ebben a városban. Én nem is tudnám megmagyarázni, miért imádom Budapestet. Ez olyan, mint a szerelem. Nem tudnám magam elképzelni más országban, más városban, hosszú távon. Egy igazi lokálpatrióta ül előtted.